Az örök favorit, a kőbányai (drasche) pocelán
Még mindenki megmosolyogta a retro dolgokat a piacokon amikor szerelmes lettem egy kis, vékonyka porcelán figurába. Sosem voltam szégyenlős alkat de kezdő, elismertségre vágyó kereskedőként ezeket a szobrocskákat azonnal elsüllyesztettem a táskámba. Eleinte Hollóházi, majd kék Aquincumi darabok érkeztek s csak ezután jutottam el a Kőporc ( Drasche ) figurákig. Egész szép kis kollekció jött össze, mire a sors úgy hozta, hogy muszájból átadtam a stafétát, és kedves barátnőm, a ‘retroporcelanok’ blog írója, ma már a téma elismert szakértője, átvette, s saját, pazar gyűjteményét megalapozta a kedvenceimmel.
De van szerelem ami nem múlik, újra és újra szívébe mar az embernek. Ilyen kedvencek a Drasche, pontosítva a Kőbányai porcelángyár 1960-as évek modernista korszakát gyönyörűen reprezentáló alkotásai, melyek közül is a kék festésű anya-lánya szobor örök favoritom maradt.
A gyár története 1838 ban kezdődött, amikor Pest város felkérésére, Drasche Henrik vezetésével megalakult a Téglagyár, amely egészen 1908-ig kizárólag tégla, tetőcserép, és útburkolat gyártásával foglalkozott. Ekkor, Schwartz Márton, a Zsolnay gyárból érkezett szakember vezetése ,mellett szélesítették tevékenységüket fajansz és porcelán díszműáru készítésével, olyan tehetséges művészekkel együttműködve mint például Gádor István. Az 1920-as években ismét leállt és csak 1936-ban indult újra a díszműáru készítés. Ekkor, az art deco szellemében készült darabok tervezésében részt vett többek között Donner Gertrúd, Markup Béla és Vastagh György is. Számunkra azonban mégis a II. Világháborút követő, államosítás utáni időszak igazán érdekes. A háború után újrainduló Drasche gyár különféle át, szét, össze és vissza szervezések után 1951-ben Kőbányai Porcelángyár néven született újjá, majd 1954-ben egy valóban Kőbányán, a Liget utcában lévő gyáregység beolvadásával kezdhette meg ismét a díszműárú készítést és ezzel egyidejűleg alig 15 éven át tartó tündöklését. Ekkor sorakoztak fel a korszak porcelántervező nagyjai, s alkották újszerű, stilizált és modernista porcelán szobraikat, melyek a mai napig csodálattal töltenek el minket, ötletességük, szellemességük által. Sok és mindenféle kisplasztika született, köztük Veress Miklós, Torma Istvánné, Ősz Szabó Antónia káprázatos, a korszakra annyira jellemző, mégis valamiképpen egyedi hangvételű darabjai.
Számomra azonban ez a darab, mely Seregély Márta szüleménye, felülmúlhatatlan maradt. Talán az örök és engem minduntalan megérintő téma, az anyaság kifejeződése, amely oly harmonikusan ötvöződik mindazzal a kellemesen egyszerű látásmóddal amelyért a 20.századot annyira imádom. A csoda mindössze 1969-ig tarthatott, amikor a Liget utcai telepet a Hollóházi gyárhoz csatolták, s így a díszműáru készítés itt megszűnt és Hollóházán folytatódott tovább. Innen még számtalan remekbe szabott alkotás került ki de a kis delta jel, a 20. századi modern magyar porcelánművészet bölcsőjének jele többé nem kerülhetett figurára.