A múzsa csókja, avagy színházi előadás idegi alapon...
Az emberből olykor elapad a mondanivaló. A gondolatok masszában kavarodva fortyognak, mondatok és érzések kavalkádjából egy egy szó pattan csak fel. Mi segíthet ilyenkor? Milyen tárgyat adhat inspirációt? Melyik alkotás hordozza magában az ihletet adó múzsát?
Talán leülök… ide a színházi széksorra. Mert a színház jó. Mint a mesedélután. Elmerülök az emlékeimben. Színes képek futnak le a szemem előtt. Fények villannak, alakok mozognak a színpadon, s magával ragad az előadás. Mit előadás, előadások sorozata. Arcok, cifra jelmezek, várak, tavak, szobák, mesés lények és valódi emberek. Könnyet mosoly vált, szomorúságot izzó szenvedély, kilátástalanságot remény, halálvágyat fesztelen kacagás követ. Mindezt pedig a sütemény követi, mert a szünetben azt kötelező fogyasztani, sőt még a pezsgő csípős buborékai is emelik azt est fényét…
Hoppá, a témám…, az inspirációm…, elmerültem, pedig csak leültem.
Kezemmel megérintem a bordó bársony anyagot, majd ujjaimmal a fa karfák hibáit, repedéseit simítom végig. Hány előadást láthatott ez a széksor?Formájából ítélve a 60-as években készülhetett. Mennyi emberi érzés van már benne?
Felállok, felhajtom az ülőkét. Mára vége az előadásnak. És micsoda öröm egy saját színház… Már múzsa sem kell!