Ismertem a Móni jelzést, tudtam Laborcz Mónikát jelent. Sok alkotásával találkoztam már, főleg kerámiákkal. A motiváció, hogy pontosan megismerjem Mónit, azonban ekkor érkezett. Elolvastam az életrajzát, sőt, egy kisfilmet is megnéztem a munkásságáról. Meglepő és érdekes volt, amit találtam. Egy olyan művésznőről van szó, akinek egész munkásságát átszőtte a természetközeliség.
Gyermekkorától foglalkozott művészettel. 1965-ben diplomázott az Iparművészeti Főiskolán. Szobrász édesapja mestere is volt egyben. Eleinte kerámiával és samottal dolgozott, kerti plasztikákat készített. Később a raku, majd a porcelán felé fordult. Plasztikái egytől egyik finoman, aprólékosan kidolgozott művészi alkotások. Minden egyes darabja a természet egy kis eszenciája. Rövid ideig festményeket is készített. Fákról, aztán meg gesztus jelleggel fa érzésekről. Olyan elképesztően termékeny művész, hogy szégyellni kezdtem magam, hogy ezt az egy darabot, ráadásul egy meglehetősen korai munkáját tudom csak mutatni. Ám, ahogy minden alkotása, ez is magáért beszél. A kerekded forgástestek, mint nagy tenyerek sorakoznak egymás felett, kézben tartva az életet, amely általa a mi életterünkbe kerül.
Első ízben hoztam növényeket az üzletembe. A kedvéért, vagy Mónika kedvéért, vagy a saját kedvemért. Remek érzés volt. Laborcz Mónika művészete célhoz ért, természetet hozott hozzám, átalakította, bensőségesebbé tette a teret, ahol dolgozom. S, hogy mégsem csak egy, hanem két alkotását mutathassam, íme egy haiku tőle: “A világot járom, pedig a végtelen út befelé vezet.”